Egy síugró, aki miatt szabályokat változtattak, és egy olimpiai úszó, aki majdnem a medencébe fulladt. Mókás figurák, pedig olyan motivációval rendelkeztek, amit nem egy profi sportoló is megirigyelhetne.

Az olimpiák történetének sok olyan sportolója akadt, akiről ez a bejegyzés szólhatna, mégis a két legismertebb talán Michael „Eddie” Edwards és Eric Moussambani Malonga. Eddie egy síugró, aki úgy lett utolsó az 1988-as, Calgaryban rendezett téli olimpián, hogy az utolsó előtti helyezett is több, mint kétszer annyi pontot gyűjtött, mint ő. Eric pedig 100 méteres gyorsúszásban indult a 2000-es Sydney-i olimpián és kevés híján a medencébe fulladt, legendás ideje több ,mint egy perccel volt több a győztesnél. Egyik sem megsüvegelendő eredmény, ám az a kikezdhetetlen motiváltság, ami idáig vezette őket (és Ericből közepes úszót és szövetségi kapitányt teremtett), annál inkább. De nézzük is sorban.

            Michael Edwards Angliában született és fiatal korától közeli barátságban volt a sílécekkel. Olyannyira igaz ez, hogy országa amatőrjei között a 7-ik legjobb idővel dicsekedhetett lesiklásban, ám ez az olimpiai induláshoz nem volt elegendő. Eddie – ahogy barátai nevezték családneve után – pedig nagyon vágyott az ötkarikás játékokra. Egyik versenyén látta meg először a síugró sáncokat és rögtön bevillant neki két dolog: ebben a sportágban nincsen konkurenciája a szigetországban, és ráadásul sokkal kevésbé költséges sportág, mint a lesiklás. Ez utóbbi nagyon fontos szempont, hiszen Eddie-nek pénze nem volt, motivációja igen. Talán úgy gondolta, hogy: hó-hó, síléc-síléc, miért ne menne ez nekem? Persze később rájött, hogy sok mindenben más a kettő és egy ügyes lesikló nem feltétlenül jó ugró is.

A felismerést tettek követték, és Eddie akarat ereje nem ismert határokat. Eleinte a szobájában kezdett gyakorolni, ahol a szekrényről az ágyra ugrálva csiszolta technikáját, de rájött, hogy ez nem vezet messzire. Ezért nem törődve a fáradtsággal, a pénztelenséggel és távolságokkal, keresni kezdte a lehetőségeket, hogy valódi sáncokon ugorhasson. Gyakran aludt az anyjától kölcsönkapott kocsiban és szemetesekből gyűjtötte az ételt, de ugrott és fejlődött. Mellesleg valószínűleg ennek az egyedi „spordiétának” köszönhette, hogy minden riválisánál közel 10 kilógrammal mutatott többet a mérlegen. 1987-ben Eddie már világbajnokságon képviselte az országát és felkerült a világranglista 55-ik helyére, ami akkor olimpiai kvalifikációt jelentett.

Eddie éppen egy finn elmegyógyintézetben húzta meg magát, mint átutazó, amikor megtudta, hogy teljesült az álma: Calgaryban olimpikon lehet. Ilyen előzmények után hányan kezdenénk falfehér arccal tiltakozni és remegő térddel visszakozni a siker kapujában? Hősünk nem volt ilyen. Ő útnak indult, noha sem pénze sem felszerelése nem volt. Az azóta legendássá vált ugrásait úgy teljesítette, hogy teljes felszerelését „riválisai” adták össze (igaz sícsizmája akkora volt, hogy hat zoknit kellet felhúznia, nehogy leessen a lábáról). Ráadásul a szemüveget sem ehhez a sporthoz találták ki, így az állandó párásodás miatt gyakorlatilag vakon ugrott. De Eddie akarata kitartott, és ott állt a sánc tetején, ahol egy átlagember tériszonyos lenne és neki indult a hallhatatlanságnak. A többi már történelem, mint ahogy az is, hogy az ő gyenge teljesítménye miatt hozták az „Eddie, a sas szabályt”, ami lehetetlenné tette a hasonló kaliberű sportolók számára az indulást. Hogy Eddie nem ért el jobb eredményeket az – nyilvánvaló tehetségtelensége mellett -  elsősorban annak köszönhető, hogy legendás motivációja a nyelvtanuláshoz már nem volt elegendő, így a nála felajánlkozó francia és osztrák edzőkkel nem jutott semmire. Ennek ellenére Eddie egy ideig hatalmas pénzeket keresett lúzerségéből, és szinte visszatérő vendég volt a TV képernyőkön.

            Más utat járt be viszont Eric Moussambani Malonga, vagyis az angolna. Ő sem volt jó  viszonyban a vízzel, sőt nyolc hónappal az egyetlen olimpiai szereplése előtt még úszni sem tudott (igazából az olimpián sem). Eric csodálatos szereplését az Olimpiai Bizottság szabadkártyájának köszönhette, melyet az Egyenlítői Guinea azért kapott, hogy szerepelhessen a játékokon, noha komoly elmaradottsága miatt erre esélye sem volt. A helyi kormány hirdetményére két úszó (Paula Barila Bolopáról gyakran megfeledkeznek) jelentkezett, így össze is állt az olimpiai női és férfi csapat is. A dolog szépséghibája csupán az volt, hogy Eric IT mérnök, Paula pedig vegyesbolti pénztáros volt, és egyikük sem tudott úszni. Eric azonban nem adta fel, és az egyetlen fellelhető 12 méteres medencében (egy szállodában), tavakban, folyókban és a tengerben gyakorolt rendületlenül. Edzőnek felfogadott egy halászt, aki nagyjából elmondta, hogy csapkodjon kezével és lábával. Igazából akkor látott először embereket úszni, amikor közösen “edzett” az amerikai csapattal Sydney-ben. De rendíthetetlenül menetelt céljai felé, és három napos úttal (5 átszállással) és 50 fonttal a zsebében megérkezett Sydneybe. Hogy végül nem fulladt bele a medencébe (melynek méretétől el is ámult) az csak annak köszönhető, hogy végig képviselni akarta országát. Végül 1.52-es idővel beírta magát a történelembe és felállította az országos csúcsot is (az olimpiai rekord akkor 49 másodperc alatt volt).

            Eric azonban más utat járt be ezután, mint Eddie. Ő profi edzők keze alá került és a következő olimpiára már saját jogán is kvalifikált, 57 másodperces idővel (sajna azonban nem indulhatott, mert elkeverték az útlevél képét a kormányzatnál). Azóta Eric a Guineai úszóválogatott kapitánya és 32 lelkes tanítványát próbálja olimpikonná tenni. Házára molinót feszítettek a hívei (Eric ,az úszó háza felirattal) és kitartása eredményeként országában ma már két 50 méteres medence is épült.

            Persze videón látva ma sem bírja ki az ember nevetés nélkül a teljesítményüket, de érdemes elgondolkodni rajta: vajon nekem volt valaha ekkora motivációm a sporthoz…?