A doppingolás közel sem újkeletű találmány. Ha megnézzük a történelmi feljegyzéseket, akkor azt látjuk, hogy a teljesítményfokozás egyidős a sporttal. Ugyanakkor 1928 előtt nem vont maga után komoly következményeket a különféle gyógyszerek, drogok használata.

1928 komoly vízválasztó a sport-teljesítményfokozás szempontjából. Az addig széleskörben használt módszerek egycsapásra illegálissá váltak, első körben az atléták számára. Az akkor már több, mint másfél évtizede működő IAAF (Nemzetközi Atlétikai Szövetség) tiltotta meg a sportolók számára a teljesítményfokozás céljából használt gyógyszereket és drogokat, vagyis a doppingokat. Magának a szónak az eredetére több magyarázat is létezik, de a legtöbb helyen egy afrikai törzs pálinkajellegű italának, a dopnak a nevéből eredeztetik, melyet az angol telepesek terjesztettek el előbb az angolszász országokban, majd a világon.

 A doppingolás a kezdeti időszakban elsősorban a fizikai fájdalom érzékelésének tompítására korlátozódott és elsősorban olyan bódító készítményeket használtak hozzá, ami akkor még szabadon hozzáférhető volt. Kezdetben a görög atléták és a római gladiátorok is hallucinogén anyagokat vagy alkoholt használtak, melyből az előbbi általában valamilyen gombaféleség volt. Már ebben az időszakban is megjelent a teljesítmény fokozására irányuló törekvés, így a görög olimpikonok túlzott fehérjebevitellel (akár több, mint tíz kilogramm hús naponta), valamint sztrichnin fogyasztásával próbálkoztak. A farkasmaszlag nevű növényből kinyert alkaloida az egyik legerősebb idegméreg, ám kisebb dózisban fokozza a vérkeringést, ezáltal fokozottabb teljesítményre sarkalja az izmokat, a látó és hallószerveket. Az első doppingolással kapcsolatban feljegyzett eset a modernkori olimpiák történetében éppen a sztrichninhez kapcsolódik, ugyanis 1904-ben egy maratoni futó éppen alkohol és sztrichnin keverék használata miatt kis híján meghalt a versenyszám közben. Persze nem mindenki vállalt ilyen kockázatot és inkább az akkor még veszélytelennek tartott szerekhez nyúltak.

Már a 19-ik század végén használták a kokalevelet és a kokaint, melyet legtöbbször alkohollal és koffeinnel turbóztak fel. Az akkor még teljesen legális kokalevél ideális szer volt a hosszabb erőkifejtést igénylő sportokhoz, hiszen csökkenti az éhségérzetet és növeli a teljesítményt. Sőt a kokain használatának hagyománya annyira elterjedt, hogy a sportcsapatoknak saját, titkos koktéljai voltak, melyek az említetteken felül nemegyszer heroint is tartalmaztak. Ma már elképesztő belegondolni, hogy élsportolók széleskörben használtak kábítószereket, de ne felejtsük el, hogy a kokain használata 1914-ig Amerikában és világszerte teljesen legális volt, olyannyira, hogy gyermekeknek is forgalmaztak rágógumikat, melyek kokaintartalmuk miatt nyugodtabbá tette őket. Ám a kábítószerek használata nem tűnt el a kokainnal együtt. A múlt század harmincas éveiben feltűnt az amfetamin, melyet a második világháborúban szinte minden katona használt vagy éppen kipróbált. Ez a vegyület fokozza az éberséget, álmatlanságot okoz, és a csillagos égbe emeli a teljesítőképességet. Nem csoda, hogy a sportolók azonnal felvették a repertoárjukba.

            Az ötvenes évek végétől – a gyógyszeripar fejlődésével párhuzamosan – a ma már kábítószernek tekintett anyagok használata folyamatosan háttérbe szorult és más készítmények vették át a helyüket. 1958-ban dobták piacra a Dianabol nevű első anabolikus szteroidot, melyet a feltalálója már évekkel korábban is használt sportolókon. Bár kétségtelen tény, hogy az olimpiák történetének egyetlen doppinggal kapcsolatos halálesetét amfetamin okozta, a Dianabol már egy új korszak kezdetét jelentette. 1967-ben a Nemzetközi Olimpia Bizottság létrehozta orvosi bizottságát és ezzel hivatalosan is háborút hirdetett a doppingolás ellen, egy évvel később, az 1968-as Grenoble-i téli és mexikóvárosi nyári olimpián megejtették az első doppingteszteket. Abban az évben még csak stimulánsokat – beleértve az alkoholt is – kerestek, mivel a szteroidok kimutatásához még nem volt elég fejlett a vizsgálati eljárás. Már az első vizsgálaton fennakadt egy svéd sportoló, akit túlzott alkoholfogyasztásért meg is fosztottak az érmétől. A szteroidok csak hét évvel később, 1975-ben kerültek tiltólistára, és egy évvel később, a montreáli olimpián tesztelték ezzel kapcsolatban is a sportolókat. A tesztelés szempontjából az 1983-as Pan Am játékokat tartják a modern kor nyitányának. A Caracasban rendezett tornára ugyanis sikerült egy teljesen új, megbízható tesztmódszert kifejleszteni, mely már a szteroidokat is 100 százalékos biztonsággal kimutatta. Az eredményességet jól mutatja, hogy sportolók tucatjai álltak el végül önként a versenyzéstől, és tértek vissza hazájukba.

A teljes kriminalizáció 1988 novemberében érkezett el, amikor Reagan elnök törvényben tiltotta meg a nem orvosi célú szteroidok forgalmazását. Persze a szerek használata ezzel közel sem szűnt meg, hiszen azóta is olimpikonok tucatjait kellett utólag megfosztani a helyezésüktől, mert szteroidokat használtak. A harc pedig ma is folyik az időközben létrejött WADA (Nemzetközi Dopping Ellenes Ügynökség) és a sportolók között. Az ügynökség hivatalosan 2000-ben, a Sydney-i olimpián kezdte meg működését és azóta folyamatosan fejleszti vizsgálati eljárásait és minden évben kiadja az új tiltólistát, melyen az illegális teljesítményfokozó szerek szerepelnek. De mint olvashattuk, a szellemet már az ókorban kieresztették a palackból, és talán sohasem lehet oda többé visszazárni.