2016. nov 02.

Diéta a halál ellen – a gladiátorok étrendje

írta: sportdieta
Diéta a halál ellen – a gladiátorok étrendje

A filmekben a gladiátorok izomkolosszusok, amolyan tökéletesen képzett szuperkatonák, akik pusztító erejű csapásokat mérnek egymásra. Egy törökországi ásatás és a korabeli feljegyzések azonban egészen más színben tünteti fel ezeket a kényszerből lett „sportolókat”.

bigstock-soldier-50868626.jpg

 Bár ma már elképzelhetetlenek az ilyen látványosságok, az ókori Rómában a gladiátor viadalok egyfajta sporteseménynek számítottak, azzal az apró szépséghibával, hogy a résztvevők csak ritkán választották önkéntesen ezt a sportágat. Róma katonai nemzet volt, ahol a férfiak nem ritkán harminc évnél is több ideig szolgálták az uralkodók hóditó terveit. A római polgárok számára a vér és a sebek látványa közel sem volt olyan felkavaró, mint a mai nap emberének. A gladiátorok küzdelmei így táplálták a vérszomjat és elvonták a figyelmet az egyéb ügyes-bajos dolgokról. A filmek azt sugallják, hogy az arénákban félistenre gyúrt izomkolosszusok feszültek ilyenkor egymásnak, ám a valóság teljesen más lehetett. Egy Epheszoszban (a mai Törökország területén) végzett ásatás egészen más színben tüntette fel a halál artistáit, és rávilágított, hogy a gladiátor étrend egészen más volt, mint ahogy ma elképzelnénk.

Ki gondolná, hogy az ókor élsportolói vegetáriánusok voltak, és étrendjük nagy része szénhidrátokból állt? Pedig a kutatók szerint ez a helyzet. A korabeli feljegyzések pedig megerősítik ezt az elképzelést, hiszen gyakran említették őket „árpaevőként”. A kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy a gladiátorok étrendje elsősorban magokból, búzából, árpából és babból álltak (ez utóbbi lehetett a fehérje forrás a számukra), melyet nagy ritkán halszósszal dúsítottak. Ráadásul sokszor fogyasztottak égetett növényekből és csontokból készült hamut, mely a kálcium utánpótlást volt hivatott szolgálni. A hamut ecettel keverve készítették el a sport- és energiaitalok ősét, melyet a „meccsek” után fogyasztottak. Hogy megértsük miért így étkeztek, ahhoz el kell képzelnünk az életüket.

            Az ókori Rómában hadifoglyok, elítélt bűnözők és olyan szabad, szegény emberek váltak gladiátorrá, akik a biztos étel és szállás fejében inkább szembe néztek a halállal is. Érthető, hogy a három csoport tagjai elég rossz bőrben lehettek, mire a ludusba, a gladiátor iskolába kerültek. Hamar és látványosan fel kellett hizlalni őket, hogy az arénában legalább nyomokban emlékeztessenek félelmetes harcosokra. Ehhez pedig a legrövidebb út a szénhidrátokkal elért zsírréteg volt. Bár a gladiátorok komoly pénzbeli értéket képviseltek még a rabszolgák között is, a hússal való hizlalásuk valószínűleg túlzott luxus lett volna, ráadásul legtöbbjük meg sem érte volna, mire ez a diéta eredményre vezet. Arról azonban készültek feljegyzések, hogy a hosszabb ideig életben maradó harcosok, akiknek értéke már valóban tetemessé vált, külön diétát kaptak és ott már valószínűleg hús is szerepelt az étlapon.

Ráadásul a vastag zsírrétegnek más előnyei is mutatkoztak. Bár a felületi vágások és szúrások igen látványosak, maga a zsírpárna komolyan csökkentette az erek és az idegek sérülésének kockázatát. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a magoknak magas a vitamin és ásványi anyag tartalma is, akkor megérthetjük, hogy ezek fogyasztása jelentősen csökkentette a gyógyulási folyamatok hosszát. A kutatás azt is megállapította, hogy az átlagnépességhez képest a gladiátorok csontozata – a hamu és a „sportital” fogyasztása következtében – lényegesen erősebb volt, így valószínűleg a csontsérülések utáni lábadozás is gyorsabban ment végbe. Ezek nyomán már valóban értelmet nyer ez az elsőre furának tűnő diéta, hiszen tökéletesen szolgálta az egyetlen célt: minél rövidebb idő alatt, a lehető legtöbb harcban részt venni, és ezzel a legnagyobb hasznot hajtani a tulajdonosnak.   

Szólj hozzá