Hatalmas lakomák és rengeteg sör. Ez az alapja a szumósok diétájának. Jól hangzik? Sajnos az igazság ennél sokkal bonyolultabb. 

A japán kultúra hagyománytisztelete igen szokatlan az európai szemnek és talán a szumó az a sportág, ami még az átlagos tradicionális életfelfogáson is túl tesz. A szumósok, vagyis a rikishik táplálkozása is inkább nyugszik szokásokon, mint tudományos alapokon, bár a hatékonysága megkérdőjelezhetetlen. Aki úgy gondolja, hogy ez nekem is menne, csak abba kell hagynom a fogyókúrát, azt sajnos ki kell ábrándítanunk: a szumó diéta bizony nagyon is kemény dolog, és nem is kizárólag a lehetséges legnagyobb tömeg eléréséről szól.

 A szumó versenyek az avatatlan szem számára bonyolultnak tűnhetnek, pedig a szabály rendszer nem is lehetne egyszerűbb. Ami különlegessé teszi ezeket a versenyeket, az a mérkőzések előtti és utáni bonyolult ceremóniák összessége. Míg a nyitó ceremóniára 4 perc áll rendelkezésre meccsenként (korábban nem is volt limitálva ez az idő), addig maga az összecsapás csak ritkán tart egy percig, legtöbbször csupán néhány másodperc. Ráadásul aki először lát szumótornát, az úgy vélheti, hogy sokszor történik rossz indítás, és ezért újra indítják a ceremóniát (lábbal toppantás, sószórás). Valójában ez a meccsek normális menete, mivel a ring spirituális megtisztítására szolgáló rituálékat legalább háromszor elismétlik és a bíró szóban jelzi, ha lejárt az idő, és kezdődik az éles küzdelem. Ekkor a két hatalmas birkózó egymásnak feszül, és a két lehetséges győzelmet jelentő technika egyikének elérésére törekszik, vagyis megpróbálja a kör alakú küzdőtérről kilökni, vagy feldönteni ellenfelét (ha a lábakon kívül bármilyen testrész érinti a földet, az vereséget jelent). Ráadásul a versenyeken nincsenek súlyhatárok, így jó eséllyel a legnagyobb rikishi arat győzelmet.

Ezzel el is jutottunk a szumó diéta értelméhez: minél nagyobb a testsúly, annál komolyabbak az esélyek. Azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy ezek a sportolók nem csak egyszerűen túlsúlyosak. Mivel az összecsapásokon az egyensúly, a robbanékonyság és a gyors helyzetfelismerés egyaránt fontos, így nem tehetik meg, hogy anyagcseréjük végzetesen lelassuljon, és elveszítsék hajlékonyságukat, dinamizmusukat. Gondoljunk csak bele: egy komoly rikishi 200-300 kg súlyú és versenysportban áll rajthoz, míg egy ekkora túlsúllyal élő átlagember általában már az ágyból sem tud egyedül felkelni. Ehhez pedig speciális diétára van szükség, nem csak egyszerű zabálásra.

            Talán meglepő, de a szumósok naponta csak kétszer esznek, de akkor elképzelhetetlen mennyiséget. Japánban csak az lehet szumós, aki valamelyik istálló (birkózó egyesület) tagja, ahol katonás rend szerint zajlik az életük. A reggeli náluk ismeretlen fogalom, mivel reggel 5 órától edzenek, legalább 5 órán keresztül, éhgyomorra. Ez lehetővé teszik a számukra, hogy az ebédet könnyedén el tudják fogyasztani. Az ebéd után kötelező alvási idő következik, négy órán keresztül, egészen vacsoraidőig. Az esti étkezés után pedig azonnal lámpaoltás és éjszakai alvás következik. Ez a beosztás egyértelműen az anyagcsere lassítását célozza, melyet a korai kelés és az üres gyomorral való mozgás pörget fel újra, amikor szükséges.

Maga a diéta meglehetősen egyszerű, hiszen legtöbbször a chankonabe nevű ragura épül. Önmagában ez az étel, melynek nevében a nabe fazekat jelent (utalva a tálalás mikéntjére és az adag méretére) nagyon egészséges. Nagy mennyiségű fehérjét (csirke, marha, sertés, hal, tofu) rengeteg zöldséget tartalmaz. Amitől alkalmassá válik a súly növelésére, az a mennyiség és a mellé elfogyasztott tíz tál rizs, és legalább 3 liter sör. Igaz a chankonabe összetétele nincsen kőbe vésve, hiszen az istálló szakácsa a szokásoknak, az igényeknek és a fellelhető élelmiszereknek megfelelően állítja össze. Ráadásul vannak olyan sportolók, akik babonából csak csirkehúst esznek, mivel ez az egyetlen állat a húsforrások közül, ami két lábon áll, így szerintük csak ez teszi lehetővé, hogy ők is két lábon hagyják el a küzdőteret. A sporttól visszavonult szumósok gyakran nyitnak olyan éttermeket, ahol az aktív sportólok hozzájuthatnak a megfelelő mennyiségű chankonabe adagjukhoz, és ilyenkor messzemenőkig figyelembe veszik az egyedi igényeket. Léteznek olyan éttermek is, ahol az összetevőket és az edényt szolgálják csak fel, és a sportoló maga főzheti meg az ételt szája íze szerint. Ha a ragu és az említett kiegészítők nem lennének elegendőek, akkor a rikishik még rendelnek némi levest is, melyben szinte nincs is lé, csak tömény tészta. Néhány forrás úgy véli, hogy az átlag rikishi 10, sőt néha 20 ezer kalóriát is elfogyaszt egy nap, de az egyik bajnok azt nyilatkozta, hogy ez egyszerűen nem igaz. Inkább 4 ezer kalória körül alakul a napi bevitele (igaz a sört ebbe nem számolta bele). Persze bolond lenne elárulni a titkait, amikor a rikishik olyan ismert és gazdag hírességek japánban, mint a mi celebjeink itthon. Minden lépésüket figyelik, és minden apró titkukra kíváncsiak az emberek, mindezt a túlsúlyuknak köszönhetik. A dolog azonban mégsem ennyire egyszerű: a versenyeken rangsorolják a rikishiket, és minden vesztett mérkőzés egy rangfokozat elveszítését jelenti. Márpedig az igazán nagy pénz és nagy siker (mint minden sportban) csak a legjobbaknak jár. Ez a folyamatos stressz és a túlsúly olyan mértékben terheli meg a testüket és a lelküket, hogy általában nagyon fiatalon halnak meg. Egy negyven év feletti volt szumós már veteránnak minősül.